Egy illúzió halála

Popper Péter keserű gyógykönyvében azt vizsgálja, vajon az állandó szorongás, rossz közérzet és reményvesztettség, amelyet sokan ma éreznek, nem inkább a beteg, erkölcsileg züllött világra adott jogos reakció-e. A szerző Európát nem földrajzi egységként, hanem lelki alkatként értelmezi, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a kontinens hanyatlása akkor kezdődött, amikor elveszítette belső mércéjét: eltűnt a bűntudat, a nyelv fegyverré vált, a gondolkodás pedig kényelmetlenné és kockázatossá. A könyv hosszú ívben mutatja be a fejlődést a belső ellentmondásaival még szembenéző embertől a modern tömegemberig – Popper szavaival a „tökjaniig” –, aki már nem vívódik, hanem igazodik, nem érvel, hanem jelzőkkel minősít, és morálisan külső utasításokra hagyatkozik. A szerző éles szemmel elemzi a mai társadalom jelenségeit: a locsogás kultúráját, az értelmüket vesztett szavak tömegét, az „egykönyvű emberek” és a pillanatnyi siker rabjaivá vált „percemberkék” világát, valamint a nagyszájú, ám belső bizonytalansággal küzdő prófétákat. Ugyanakkor a könyv a remény lehetőségét is felvillantja: mit tehet az egyén, ha egészséges lélekkel szeretne túlélni egy beteg világban, és hogyan találhat utat a belső egyensúly és erkölcsi felelősség felé.

Lehet, hogy az állandó szorongás, rossz közérzet és reményvesztettség, amelyet ma sokan érzünk, valójában nem egyéni probléma, hanem jogos reakció egy beteg, erkölcsileg züllött világra? Talán nem is azt kellene gyógyítani, aki ilyen sötét időkben rosszul érzi magát, hanem azt, aki minden szörnyűséghez gondtalanul alkalmazkodik, és vidáman lubickol a mocsárban? - teszi fel a kérdést Popper Péter, aki ,,keserű gyógykönyvében azt veszi számba, hogy ,,miféle szelek havazzák ránk rosszkedvünk telét.

Popper a klasszikus Európát nem földrajzi egységként, hanem karakterként, lelki alkatként határozza meg. Éppen ezért álláspontja szerint Európa valójában akkor kezdett hanyatlani, amikor elveszítette belső mércéjét. Amikor a bűntudat eltűnt, a nyelv fegyverré, a gondolkodás pedig kényelmetlen és kockázatos szokássá vált. Amikor az európai ember elfelejtette, melyik az a pont, amelyet nem szabad átlépni.

A könyv hosszú ívben rajzolja meg az utat attól az embertől, aki még képes volt együtt élni belső ellentmondásaival a modern tömegemberig - Popper szóhasználatával: tökjaniig -, aki már minden kételytől meg akar szabadulni. Aki nem vívódik, hanem igazodik; nem érvel, hanem jelzőkkel minősít; és morálisan infantilis, kívülről irányítható emberként mindig azt lesi, mit szólnak a viselkedéséhez mások. Önmagáért erkölcsi felelősséget nem vállal - parancsra tettem, mondja, ha szorul a hurok.

A szerző viszolyogva ír a mindent ellepő locsogás kultúrájáról, a rongyosra koptatott, gyakran értelmüket vesztett szavak tömegéről, amellyel korunk gyermekei leplezik a mondanivaló hiányát. Az ,,egykönyvű emberekről, akik úgy tanítanak, vezetnek, informálnak, hogy sosincs kétségük magukban, öntudatosan képviselik az ,,egyetlen igazságot, amelyet ismernek. A ,,percemberkékről, akiket csakis a pillanatnyi siker, a buksza tömöttsége igazol - s ha elmúlik a siker, lesoványodik a buksza, úgy tűnnek el, hogy senki sem emlékszik rájuk. A nagyszájú, nagyra bíztató prófétákról, akikről végül mindig kiderül, hogy meglehetősen kicsik, reszkető önbizalmúak és kisebbségi érzésektől meggyötörtek.

És persze vizsgálja az egyén lehetőségeit: mit tehet, ha viszonylag egészséges lélekkel szeretne túlélni egy beteg világban? Van-e számára remény? A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.