Rózsa Sándor nálunk

Betyárok és egyebek... Az ember és természet kevés helyen tartozik úgy össze, mint a pusztában, ahol a természet rendjébe illeszkedés az egyetlen lehetőség a megmaradásra. A kötet elbeszélései ezekről a körülményeikről, csorbíthatatlan igazságaikról, maguk szabta törvényeikről mesélnek. Ezt teszik még a pusztai népekből kiszakadt törvényen kívüliek, a betyárok is, egy elsüllyedt világ derűjével, békességével és indulataival; arról, hogy milyen volt a betyárvilág az Alföldön, hogy kik közül kerültek ki a tagjai, s hogyan váltak azzá. Felmerülő kérdések, hogy kik segítették és kik üldözték őket, mi a különbség a lenézett futóbetyár és Rózsa Sándor között, honnan ered a betyárromantika, s van-e igazsága? Mindezekről a szemtanú hitelességével ír egyik legnagyobb elbeszélőnk, Móra Ferenc atyai mestere, Tömörkény István. A kötetet korabeli betyárfényképek valamint a magyar pásztorművészet motívumkincséből merítő grafikák díszítik.

Kevés szegletében a világnak tartozik olyan elválaszthatatlanul össze ember és természet, mint a pusztában, ahol a természet rendjébe illeszkedés az egyetlen lehetőség a megmaradásra.

Így volt ez a XIX. század második felében a Szeged környéki, akkor még végtelennek és öröknek tűnő pusztákon is.

Az ősfoglalkozásokat űző, kevés szavú, a Nappal, a Holddal és a csillagokkal beszélő viszonyban élő juhászemberek, gulyások és csikósok pontosan tudták ezt. A kötet elbeszélései erről a tudásról, csorbíthatatlan igazságaikról, maguk szabta törvényeikről mesélnek. S mesélnek még a pusztai népekből kiszakadt törvényen kívüliekről, a betyárokról is, egy elsüllyedt világ derűjével, békességével és indulataival; arról, hogy milyen volt a betyárvilág az Alföldön, hogy kik közül kerültek ki a tagjai, s hogyan váltak azzá.

• Kik segítették és kik üldözték őket?
• Mi a különbség a lenézett futóbetyár és Rózsa Sándor között?
• Honnan ered a betyárromantika, s van-e igazsága?

*
Mindezekről a szemtanú hitelességével ír egyik legnagyobb elbeszélőnk, Móra Ferenc atyai mestere, Tömörkény István.

A kötetet korabeli betyárfényképek valamint a magyar pásztorművészet motívumkincséből merítő grafikák díszítik.
*
A pulikutya
(részlet)

„A juhászok alól apránként fogy a föld. Amely földbe egyszer már belement az ekével a szántóvető, onnan véglegesen takarodhat a birka meg a juhász; amiről egyszer fölfedezik, hogy búzát is tud teremni, azt többé legelőnek vissza nem adják. Az ősfoglalkozásoknak egyre fogy a helyük, az ekevas egyre jobban hatol be a pusztákba, mind kevesebb lesz a töretlen föld. Bizony már sokuk abbanhagyta a mesterséget, beállt szántóvető, födél alatt háló embernek, erdei munkásnak, miegymás. Más része még vergődik a semmire sem való szikes földeken, ahol éppen csak hogy teng-leng a bürge. Éjszakánkint be-becsap juhaival a más vetésébe vagy a tilalmas erdőkbe, ha tetten érik, zálogot ad, utána bírságot fizet a rendőrbírónál. Hogy fizethessen: egy-két birkát elkótyavetyél, így fogy, fogyogat darabról darabra a nyáj, s lassankint előáll egy etnográfiai érdekesség: az elzüllött juhász.

Ilyen ember az öreg Susi Illés, innen az Alsótanyáról. (Nem messze van, mindössze-vissza is csak valami hat óra járás.) Régi ember, régi juhászos ember, leveles ember. Mióta él, sok levelet kihordtak neki a pusztára a bírótól, mert tilos legeltetés nélkül nem lehet ellenni. A bírságiumokban aztán fogyott az öreg, nyája megapadt, elszegényedett. Azután italos is az ember. Azelőtt még csak-csak, mert borozott, hanem vénségére pálinkára adta magát, verje el az Isten a tövét útrul útra. Régente a boritalt szerette nagyon.

Az igaz, hogy akkor a bor is olcsóbb volt, s ő is lehetősebb életet élt. Azon időkben szamáron járt be, s akkor a szamárért is kapott bírságot, mert megesett, hogy egy egész napon át kint állt a szamár a kocsmaajtó előtt, de meg nem itatta a vén rosszaság, úgy gondolkozván, hogy eleget iszik a gazdája, hát ne igyanak mind a ketten. Azóta elfogyott Susi alól a szamár is, már csak gyalog jár be, nem maradt egyebe, mint néhány rongyos szál birka meg a puli. A puli szokta kísérni, ha bejön.

Ezzel a vénemberrel megesett mostanában, hogy... Várjunk csak. Olyan dolog ez, hogy ebbe jól meg kell fogózni. Hát megesett vele, hogy... hogy is mondjam csak, izé - ámbátor, a jó reggelét neki, meg lehet azt mondani, mert ténydolog, akármennyire röstelljük is, hát megesett vele, hogy koldult a városon. Borzasztóság ez! Hogy valamely uralkodóháznak valamely elzüllött fattya koldul, hát uramisten: mindön jó családban köll egy rossznak lönni - mondja a nóta -, hanem hogy egy magyar juhász bejöjjön a városba koldulni, ilyet még nem értem. Úgy látszik azonban, hogy mindent meg kell már érni.

Koldult az öreg az utcán, mégpedig pálinkára valót. Ha négy-öt vasat összekoldult, elment vele a butikba, elitta, s újra koldulni állt. Minél többször esett ez meg vele, annál italosabban koldult. Így jó időben megy valahogyan a koldulás. Télen nemigen gombolkoznak ki a krajcárért az emberek, de ilyenkor jobban feslik. Az öreg tehát hol ivott, hol kéregetett, utóbb már igen dülöngélve baktatott a krajcárért a járókelők után, mígnem egy rendőr karszűgyön fogta, s bevitte a bíró elé. Egyszerre két titulust is kapott mint akta: botrányos részegséget meg tilos koldulást.
• No, vén bűnös - mondja neki a bíró -, hát itt van már megint?

Susi mentegetőzik:
- Nem magamtul gyüttem. Hoztak. Hanem csak még most az egyször engedjön mög a tekintetös úr, soha többet a fejit nem fájlalom...”
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.