1100 éve Európa közepén

Bayer Zsolt aprólékosan bejárta a létezhetetlent. Több mint húsz éve olyat tett, mint kevesen. Elindult a csodaszemű Nemes Tibor operatőrrel, és megállt minden élőnél. Ezért is sokáig tartott az út. Élő itt maga a táj, a házakon az ereszték, a falusi templomokban a harang. És élővé válnak a hely egykori történései. Megszólalnak, beszélni kezdenek a csonka várfalak, a kopjafák, az utcakövek. Embert nem állít meg, hogy kérdezzen – ember helyett beszéljen az emberi. Szólaljon meg az egykor e helyt kocsmából kifordult vers, éledjenek fel újra régi regék falvakról, hegyekről, várakról. Most Bayer Zsoltot nem érdekli az Ember. Az érdekli, ami összerakja az Embert. A történelme, a hitvilága, költészete, teremtményei, a legendák, a valósággá szépült álomvilág. Ember mondhat nagyot, emlékezhet rosszul – a kövek, az óriásfák, a szív alakú sírok nem. Azok csak pontosan idézhetnek fel mindent...

Gyalogolni kell. Elindulni az ösvényen, sínek mentén, kocsiúton. Megállni az első zöld képződménynél, ami a földből kibút. Megnézni, mi van rajta. Levél. Levélen erecskék, azokból nedvesség. Nedves erecskéken kicsi csiga, nem tudom, észrevett-e, nem úgy tűnik. Csiga húzza maga után a csillogó ragadóst, abba beleakad a pinte (kis zöld tetű), küszködik, kis pöcköléssel megmenthető. Aztán látni, a zöld szára lejjebb mélyebb színt vált, abban másfajta klorofillok játsszák szép táncukat, mélyzöld táncol a halvánnyal, fiú táncol a lánnyal a fűszálban. Erről jut eszembe régi dal, dúdolni lehet, eszembe jut régi vers, mormogom. No lám, lejjebb sárga, szárazabb réteg fogja a nagyon fiatal zöldet körbe, engedi ki az életbe, aztán majd végképp elszárad, leesik mögötte, mikor már neveltje nem láthatja őt, hisz a zsenge hajtás a nap, a fény felé tart. És még gyökérnek is kell lennie, de azt csak képzelni, kihúzni nem szabad. Idő előtt leválna a száradt öreg, visszanézne a fiatal zöld, leesne a csúszós csiga, csak tán a pinte örülne, de azért nem éri meg az egész. Órák óta vagy itt, nézed ezt a világot, lassan sötétedik, haza kell menni. Merre voltál? Csak az első fűszálig. Nem hiszik el. Nem baj.

Bayer Zsolt aprólékosan bejárta a létezhetetlent. Több mint húsz éve olyat tett, mint kevesen. Elindult a csodaszemű Nemes Tibor operatőrrel, és megállt minden élőnél. Ezért is sokáig tartott az út. Élő itt maga a táj, a házakon az ereszték, a falusi templomokban a harang. És élővé válnak a hely egykori történései. Megszólalnak, beszélni kezdenek a csonka várfalak, a kopjafák, az utcakövek. Embert nem állít meg, hogy kérdezzen – ember helyett beszéljen az emberi. Szólaljon meg az egykor e helyt kocsmából kifordult vers, éledjenek fel újra régi regék falvakról, hegyekről, várakról. Most Bayer Zsoltot nem érdekli az Ember. Az érdekli, ami összerakja az Embert. A történelme, a hitvilága, költészete, teremtményei, a legendák, a valósággá szépült álomvilág. Ember mondhat nagyot, emlékezhet rosszul – a kövek, az óriásfák, a szív alakú sírok nem. Azok csak pontosan idézhetnek fel mindent. Embert lehet várbörtönbe zárni, egymás ellen uszítni, de ettől kevés lenne a példabeszéd. Példásabb jó pár legyilkolt székely nevének felsorolása, mint a dokumentalista magyarázat.

És azt kell látni, ahogy bejárja a régi (?) magyar területet, hogy bármilyen messze is jut, körbejár. IV. Béla ott van a Felvidéken, de aztán az Adrián is. Ady lelke bolyong Nagyváradon, aztán onnan irdatlan emberhosszban máshol is. Babits köpöszködik szerelemért Baján, de kiszáll a vonatból a távoli erdélyi városban. Királyok, családok, költők, zenészek és még megannyi ilyen-olyan megmaradt ember történelme keresztül-kasul behálózza a magyar területet. Minden helyet, ahol magyar élt egykor, és ahol a vidéket magyarnak tartották. Mindegy ma már, hogy mi a lakosság nemzetiség szerinti százalékos megoszlása. És ahogy halad, azt is látnia kell, nincsen történelmi IDŐ. Az Árpád-kori vad „ellenzéki” ugyanúgy a táj, a tájtárgyak része Somogyban, mint Csokonai Vitéz Mihály. A táj nem ismeri az időt, a tájemlékek összemossák a történelmet. Ez a szerencse. Kimutatható nyomai az örökkévalónak. Lehetnek határrevíziók, betelepítések, elárasztott falvak, tatárjárás, népirtás – „a kő marad.” Marad és mesél. Persze annak, aki meg tudja szólaltatni. Bayer Zsoltban ez a különös kő-kérdező tehetség megvan. Mert számára nem térkép e táj, hanem egybeforrt történelem, varázslat, misztikum, költészet és maradandóság. Hála Istennek, nem érdekli a történelemtudomány, a helytörténeti tények. Játszik, mert engedik játszani a felfedezett emlékek. Meglátja a csíksomlyói kálvária egyik kövén azt, ami mellett más elhalad. A legendákat tényeknek veszi – és ezzel már is megvalósul a költészet. Hiszen a költészet a valóság legendává hazudott, bennünk lakozó isteni mása. Ahogy a táj is, a természet is, minden.

És a szép ebben a könyvben, hogy nem ítélkezik – meséltet. Nem ő mesél – mesélteti a tárgyakat, a városokat, a még élő vagy már elhalt kőfalakat. A meglevőre rácsodálkozik, a már elpusztultat felépíti. Nincs több, mint két kődarab egy kolostorból? Érdekes ez? Nosza, keressünk egy ott lakó özvegyet, akit szerencsétlenné tett a szerelem, vagy egy erdőben váratlanul előbukkanó erdészfiút, máris kész a legenda, a mese. És ez a mese, ez a legenda felépíti bennünk a várost, látni kezdjük a falakat, érezzük a piactér sülthús-illatát, vagy éppen a korabeli fehérneműét. Kinek mi.

A szem tanú. De nem elégséges tanú. A könyv mellé nem jár DVD, hogy kiegészítsük képzeletünket a valós képekkel. És próbáljuk ki, hogy nem is törekszünk rá. Hagyjuk azt, hogy a szerző költői megszólalásai, pajkos kiszólásai, humora magával ragadjon bennünket. És ez a belső látásmód át fog ragadni ránk is. Ha van elég türelmünk, egy idő után Bayer Zsolt szemével fogjuk látni a tájat, a várost, az embert, a hegyet, a templomokat. És azt kell észrevennünk egy idő után, hogy már „bennünk járunk”, már magunkban építjük fel azt, amit a szerző láttatni szeretne. Hiszen Bayer Zsolt saját bevallása szerint is budai gyerek, aki ha a hídon az Astoriáig elmerészkedik, már útbaigazítást kell kérnie. Kire hathat hát erősebben ez a táj-magyarság-járás, ha nem erre az aszfaltfickóra?
És akkor már mindegy, hol járunk. Budapesten, amiről azt hisszük, jól ismerünk. Somogyban, ahol vad, koppányos táncot lejt a múlt, és bár járhattunk ott, nem vettük észre. Vagy távoli tájakon, ahol még tud magyarul a táj, és ha így szólsz hozzá, képes ezen a nyelven válaszolni. Hiszen ha már az élők nem is értik a szót, ott vannak a festmények, a templomfeliratok, az éjfélkor kacagva körberohangáló szellemek, és maga a történelem, amely nem felejt. A filmben több a néznivaló, és olykor elsikkad a kísérőszöveg. Itt, a könyvben a szerző kénytelen költészettel segíteni a belső látást, és mire való a költészet, ha nem erre. Zengenek a sorok, hajladoznak, mint maga a táj. És ez hajladozásba, zengedezésbe bele lehet feledkezni.

Persze, csak ha van időnk rá. Ha még képesek vagyunk arra, hogy minden mondat után elidőzzünk kicsit. Hiszen rengeteg az információ. Egy szepességi templom története egyszerre tizenhat orgonasípon szólal meg. Összevissza futkosnak történelmi nevek, történések, mítoszok, legendák, és maga a valóságos hangulat. Ezt kiélvezni csak lassan lehet, szépen, jó nagyokat szippantva a magyar történelem tanú-levegőjéből. És ha még több időnk van (legyen!), akkor magunk mellé tehetjük okostelefonunkat, és ami érdekel – helységnév, történelmi személy, esemény, legenda –, beütve a Google-ba még utána is nézhetünk, még építkezhetünk tovább abból az építőanyagból, amelyből Bayer Zsolt olyan bőségesen hord elénk.

És lám, feltárul ezeregyszáz év, lám, kirándulás tehető génjeink kavalkádjában, és ennél kevés van fontosabb.

Vagy kerekedjünk fel, kezünkben a könyvvel kíséreljük meg a szerző által végigjárt utakat magunk is bejárni. Talán megkapjuk ugyanezt az élményt, talán nem. Hiszen Bayer Zsolt idealizál. És jól teszi. Csak a szépre emlékezik. Helyes. A szépet látja meg emberben, történelemben, fában, kőben. Kétséges, hogy ma képesek vagyunk-e kizárni a világi romlottságot, és valóban az esztétikai-emberi értelemben létező érdek nélküli világi valót felfedezni. Megkísérelni nem árt.

Mert érhetnek bennünket csalódások, kiábrándulhatunk akkor, ha nem ezzel a habarccsal építkezünk, mint Bayer Zsolt, aki elegyít nemzeti identitást, kultúrtörténetet, történelmet, legendát, verset, gasztronómiát, és ehhez még mindazt, amit ő beleálmodott abba, amit látott.

Ha nem, és így megyünk el például a felvidéki Árvaságba, és keressük a sztrecsnói vár legendás úrnőjének, Bosnyák Zsófiának csodásan épen maradt, üvegkorsóban kiállított mumifikált nőiességét – csalódni fogunk. Hiszen jóval a film felvétele, a könyv megírása után, 2009-ben egy harmincegy éves szlovák férfi, Lubos R. kikérte a helyi templom kulcsát a cukrászdából, azzal bement a templomba, Bosnyák Zsófia üvegkoporsóját kivonszolta a templom elé, leöntötte gyúlékony anyaggal, majd örömittasan nézte, ahogy pattan az üveg, ég le a várúrnő ajkáról a századok óta ott ragyogó, sok-sok, éveken át hozzá zarándokló lelkeket megigéző és vigaszt nyújtó mosoly.

Talán jobb, ha nem megyünk sehova. Vagy megvárjuk, míg valaki feltalálja a XXI. század éledő borzalmaitól megóvó varázsköpenyt.

Addig is fogadjuk el Bayer Zsoltot igaz szemtanúnak.
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.